10 indok, amiért lopjuk a zenéket – mi lennénk a bűnösök?

Megtörtént eset: miután a bíróság elítélt egy fiatalembert Kaliforniában, illegális zeneszámok birtoklásáért, kiderült, hogy a bíró MP3 lejátszója 350 darab (illegális) számot tartalmaz.

Nem csoda, hogy a legtöbb, magánszemélyek által indított „MP3-as” pereskedés bohózatba fullad a végén. Valószínűleg nincs a világon olyan ember, beleértve a bírákat, rendőröket és ádáz jogvédőket, akinek ne lenne „illegális” zeneszáma MP3 lejátszóján, gyermeke CD lemezein, számítógépén ottfelejtve stb. 

A zene - szerencsére - olyan dolog amit nem lehet kikerülni. Mindenkinek van: kazettán, videókazettán, CD-n, DVD-n, mobiltelefonon, Youtube-ról felvéve, internetes rádióból rögzítve. Kizárt, hogy minden zeneszámunk mindig legális, nyomon követhető legyen.

A zeneszámokat (pontosabban azok többségét) tehát akarva vagy akaratlanul, a felhasználók „lopják”. Valahogyan hozzájutunk, egy haver küldi e-mailben, rávesszük lejátszóinkra, telefonjainkra esetleg letöltjük a netről. De miért is tesszük? Valóban „bűnözünk”, vagy az is lehet, hogy valójában nem is mi, felhasználók, hanem az idejétmúlt, alapjaiban rossz, ósdi rendszer a hibás? Lássuk: tíz indok, amiért lopjuk a zenéket. Döntsük el közösen, az internetezők-e a hibásak, avagy nem?

Első indok: mert nem lehet megvenni
Klasszikus internetes mondás: odaadom az iPod-omat, és ha elvisznek egy (vagy több) olyan lemezboltba, ahol a lejátszómon található összes szám, vagy legalább annak fele megvásárolható, akkor felhagyok a „kalózkodással”.

Az irónia ellenére mély igazság rejlik ebben a netes klasszikusban: ha beballagunk bármilyen zeneboltba (akár külföldön, akár itthon), a kínálatot kevésnek fogjuk érezni. Egy igazi (mókásan szólva „hús-vér bolt”) nem tud versenyezni az interneten található anyagok mennyiségével.  Teszt: üssünk be Youtube-on egy 80-as évek klasszikust. Legyen mondjuk Donna Lewis „I love You Always Forever” című számából a harmadik típusú, „funky” mix – meghallgatható itt), de kisérletezhetünk Matthew Wilder-el, vagy igényesebbek bepróbálhatnak egy Dave Grusin-t.  

De vissza a példához… Meghallgatjuk az említett  Donna Lewis slágert. Jó, tetszik. Most ballagjunk el valamelyik lemezboltba, mondván, szeretnénk megvenni ezt a számot. Hoppá, számot nem is lehet csak albumot… Szóval próbáljuk megvenni ezt az albumot, rajta a slágernek ezzel a változatával. Akinek sikerült megvásárolni a példabeli számot/albumot írjon nekünk, mert nekünk is kellene. Megvenni tehát lehetetlen, letölteni könnyű. Ha nem a mindennapi ”műanyag” slágereket hallgatjuk, akkor ez a példa szinte mindenre igaz. Igaz, Kozsót és Győzike albumot tudunk vásárolni orrba-szájba, de hát...

Második indok: albumok... Minek? Nekem egy szám kell…
Oké, szeretem Sara Bareilles-től a Love Song c. számot, jópofa kis sláger. De legyünk őszinték: a hölgy albumának többi része, khmm… mondjuk úgy, hogy „gyengébb”. Ezzel nincsen semmi gond, rengeteg egyszámos előadó létezik, nekik is megvan a helyük. 

Az első pontnál már felmerült ez a probléma. A mai „zenekereskedelem” albumokban gondolkodik, zeneszámok helyett. Ez óriási hiba a kiadók részéről. Az „album” mint formátum ugyanis a bakelit eltűnésével kihalt. Akkor is csak azért jött létre, mert valamit még kellett tenni a korongra, egy szám kevés lett volna. Innen a híres „B-side” zeneszám elnevezés, amit a kislemezek „másik” oldalára dobtak össze a zenekarok mondván: mégse legyen üres (a B-side dalok legtöbbje hallgathatatlan). Az internetezők azonban nem albumokban, hanem „számokban” gondolkodnak, ami tetszik, hallgatják (letöltik), de ha az album többi része nem jött be, akkor nem tárolják (minek foglalja a helyet?).

A Love Song-ot tehát, ha megszakadok, sem tudom megvenni, maximum „kislemezen”, ahol is kapok mellé még valami prüntyiprüntyit, nomeg egy adathordozót (CD), amire nem igazán van szükségem. Ha esetleg lesznek olyan „digitális” lemezboltok, ahol kioszkokból tudom mondjuk 200 forint/darab áron rátölteni kedvenceimet iPod-omra (legálisan, és „számonként”), akkor máris ott leszek. De ilyen boltok és „kioszkok” nincsenek, vagy csak elvétve (Japánban sok van például). 

Harmadik indok: mert kényelmes.
Ha már szóba jöttek a képzeletbeli, zeneboltban elhelyezett digitális MP3 „kioszkok”, tegyük a szívünkre a kezünket: melyik egyszerűbb? Elmenni három-négy lemezboltba, és „vadászni” az albumot, amire szükségünk van, vagy bedobni Google-ba a címét, esetleg „leszippantani” Youtube-ról, vagy Muziik-ból?  

Napjainkban , amikor minden „házhoz jön”, játékokat vehetünk a Steam-en vagy a Gamersgate-en és ki tudja még hol… Kaját rendelhetünk a Netpincértől, hardvert a Depóból, szexkellékeket a… nem írom le honnan. És így tovább. Mindent megvehetünk a neten keresztül, (még világháborús egyenruhákat is vehetünk az e-Bay-ről ha az a mániánk) - de „zeneszámot”... azt kérem nem.

Ez megint csak a zeneipar „ósdiságát” mutatja. Egyszerűen nem tartottak lépést a korral. Kihalófélben levő dinoszauruszként védik a „menj el boltba és vegyél CD-t” elképzelést, holott lassan már a CD, mint adathordozó/zenehordozó is eltűnik a múltban, ráadásul a „boltba járás” is lassan a ruhákra/élelmiszerre fog korlátozódni.  Persze hozhatjuk most példának, hogy „de hát ott az iTunes, tele zeneszámokkal, olcsón”. Igen, csak éppen az iTunes-ből nem lehet Magyarországon vásárolni. Nagy kár, mert iTunes-ben például meg lehet venni az első példában szereplő Donna Lewis számot, 99 centért…

Negyedik indok: mert drága. 
Sokan vitatkozni fognak ezzel az állítással (főleg aki a zeneszerzésből szeretne megélni) – a helyzet azonban az, hogy az albumok többsége aránytalanul drága. Erről persze nem a zenészek, hanem a kiadók tehetnek: ha megveszünk egy albumot, akkor annak 80%-a felesleges „sallang”, amiért fizetünk ugyan, de tulajdonképpen nem is kell. 
Szép borító, műanyag tok, csomagolás, fényes papír, maga a CD (minek? Úgyis „áttöltjük” telefonra/PC-re/MP3 lejátszóra). És persze Artisjus, hologrammos matrica, a kereskedő „madarasteszkó” haszonkulcsa, ÁFA, kapuadó, a kiadó igen szép százaléka, egyházi negyed, minden egyéb... A maradék 20% a zene, amit tulajdonképpen meg akartunk venni. Hát nem túl gazdaságos üzleti modell. A  végén szegény zenész alig kap valamit, ne ringassuk magunkat abba a tévhitbe, hogy ha zenét másolunk, akkor magát a zenészt „károsítjuk” meg vele.

Ötödik indok: úgysem a zenésznek megy a pénz
És ezzel el is érkezett a következő „indok”: az Artisjust eleve „beleépíti” az üres adathordozókba a „lopási díjat”, így gyakorlatilag legálisan másolunk, sőt, több jogdíjat fizetünk, mint amennyit másolunk (jogdíj van például a fényképezőkbe vehető memóriakártyákon is, amit az Artisjus kap, márpedig igen valószínűtlen, hogy fényképezőgépen fogunk MP3-akat hallgatni). Sok érvet hallottunk már, hogy „de hát ezeket a jogdíj-százalékokat a zenészek kapják”… Hát nem. Az Artisjust által beszedett milliárdok elfolynak valahová, sőt egy bizonyos réteg a zenészekből, „a favoritok”, kapnak is belőle, pár forint a kisebbeknek is csurran-cseppen, de közel sincs szó arról, hogy ebből minden zenekar szép összeget kapna. Sőt. Arról, hogy az Artisjust által beszedett pénz hová kerül, arról már hosszan elmélkedtünk itt. 
 
Hatodik: mert úgyis a koncert a zenész megélhetési forrása
Madonna igen jelentős vagyont szerzett koncertjeiből és turnéiból. Ha a világon mindenki, az összes Madonna számot mindig másolta volna és ő nem adott volna el egy darab albumot sem, mára akkor is lenne megközelítőleg egy-két milliárd dollárja (most ennél több van neki…). Az igazán jó és/vagy ügyes előadók (Magyarok is! Lásd, Ákos, Berkes-csapatok, sőt Kozsó stb.) igen szépen megélnek a koncertezésből is. Mi pedig szeretjük őket, boldogan kifizetjük a koncertjegyet, és elmegyünk megnézni kedvenceinket élőben. 

A zenész dolga, hogy koncertezzen, előadjon (ezért előadóművészek). Mi fizetni fogunk érte, ő pedig, ha jó zenét játszik vígan megél a koncertekből. Ja, hogy nem tud előadni? Hogy csupa playback és stúdiózenész? Ezért csak az albumokra és CD-eladásokra esetleg valóságshow-ra épít a kolléga? Hát nagyon sajnáljuk, lehet szakmát váltani. 

Hetedik: mert igénytelen.
Persze ez szubjektív dolog, de azért lássuk be, van benne valami. Csak kapcsoljuk be a rádiót (oké, talán a Slágerrádió kivétel), hallgassuk egy napig, majd írjuk fel egy papírra, mely albumokat/zeneszámokat vennénk meg. Rövid lista lesz… Hallgathatlan „műanyag” futószalag-slágerek, producerek által „megcsinált” fiú- és lánycspatok, poénnak meghallgatni nagyon jó (elrettentő példa meghallgatható itt), de azért megvenni túlzás lenne. Letöltjük, belehallgatunk, kiröhögjük majd letöröljük.

Nyolcadik pont: hol a demó verzió fiatalok?
Ugyanúgy, ahogy a játékipar belesett ebbe a hibába, a zeneipar is elkövette ugyanezt: nincsen „kipróbálható”, jelen esetben „meghallgatható” verzió az albumokból, a döntést maximum a kereskedelmi rádiók segítik (de ők persze orrvérzésig csak egy slágert nyomatnak előadónként, igaz azt éjjel-nappal). Ha meg akarjuk venni a legújabb Chis Rea albumot, maximum arra az egy számra hagyatkozhatunk, amit mindig a rádióban/TV-ben hallunk (ha éppen úgy döntött a műsorszerkesztő, hogy ez neki tetszik, mert van, amikor nem…), esetleg a netet túrhatjuk „preview” zeneszámokért – sőt elballaghatunk a lemezboltba, és „belehallgathatunk” az albumba. Már ahol. Ha lehet kapni. Nyitvatartási időben.

Egy létező MP3 kioszk...

Ha lenne egy egységesített (vagy legalább kiadónkénti) online felület, album-demókkal, és persze olcsón megvásárolható digitális albumokkal (a negyedik pontban említett csomagolás és egyéb sallangok nélkül), akkor valószínűleg erősen visszaszorulna a zene-kalózkodás. Hát igen, álmodozni lehet. Próbálkozások persze vannak, az iTunes messze a legjobb (igaz, itthonról nem vásárolhatunk, khmm.) a Sony-tól is láthatunk hasonlót, vagy éppen a T-mobile sőt a Vodafone is kisérletezik ilyesmivel, de a kínálat és az árak egyelőre olyanok, hogy most inkább ne pazaroljuk a bájtokat ezek elemzésére.

Kilencedik pont: Elton nem fogja megérezni…
Demagóg és erősen vitatható szempont, azonban tény és sok internetező előszeretettel érvel így: ha én keresek havi „nagyonkevés” forintot, nem fogom annak tizedét elkölteni egy Elton John albumra. Tekintve, hogy Sir Elton már így is milliárdos, nem hiszem, hogy komolyabban nehezményezni fogja, ha most letöltöm a „Nikitát” valahonnan. Azért mert valaki keveset keres, a zenéhez és a jókedvhez még joga van, mondják a netezők, és persze cáfolják a kiadók, szerintük ugyanis ha valaki keveset keres, akkor ne hallgasson zenét.  Egy Adamis Anna Best Of… CD például bruttó 5490 forint volt, amikor legutóbb láttam, és bár papíron a magyar átlagkereset százezer forint felett van (papíron, khmm…) még akkor is: ez a havi kereset huszadrésze, ami a netezők itt ismertetett érvelését erősíti.

Tizedik pont: mert menő.
Sajnos, a kiadók és jogvédők fellépése azt hozta magával, hogy a zene-másolgatás egyfajta „Robin Hood” tevékenységgé vált. A magánszemélyek, otthonülő anyukák és nyugdíjasok ellen indított perek, a Pirate Bay-t alapító két szerencsétlen geek elítélése (mit fognak ők magukkal kezdeni a börtönben, szegények…  szinte látom lelki szemeimmel: Te miért vagy bennt? … Én? Nemi erőszak és gyilkosság kérlek… és te? Én, hát pár terrabájt MP3 torrent…), mind erősítik ezt a „Robin Hood” jelenséget. Zenét másolni menő. Fajin, Divat.

A kiadók saját magukat hajszolták addig, míg egyfajta „mumussá”, arctalan ellenséggé váltak. Gonosz emberek öltönyben, ügyvédekkel, akik ellen hosszú hajú, pizzát zabáló „Free Internet” pólót viselő fiatalok harcolnak, ahol a fegyver a minél több film- és zene letöltése és tárolása, természetesen ingyen. Mindkét fél vesztes, reméljük előbb utóbb rájönnek.

Nem kellene, hogy így legyen. Sok jó, vagy legalább középszerű, a helyzetet enyhítő megoldás lenne (MP3 kioszkok mikor lesznek kedves zenekiadók?), de egy jó darabig még valószínűleg így marad minden. Aztán majd kihalnak a nagy zenekiadók, akárcsak a televízió és egy másik, modernebb kapocs lesz a zenészek- és zenehallgatók között. Műanyag doboz, borító és hologrammos matrica nélkül. Akkor majd ezt a cikket, a „már nem aktuális kategóriába” tesszük. De addig is, érdemes rágódni ezen a tíz ponton.