Ha egy számítógépes- vagy konzoljáték sikeres, akkor nem kerülheti el a sorsát: előbb vagy utóbb film készül belőle. De minek?

Valószínűleg kevesen szállnak vitába a megállapítással, miszerint: a játékok alapján készült mozifilmek szinte minden esetben gagyik, jobb esetben alulról súrolják egy „nem játék alapján készült” B-kategóriás film szintjét. Tisztelet persze a kivételnek: Hitman, Resident Evil és társaik – van néhány (mondhatni, „nagyon néhány”:) üdítő kivétel. 

A legtöbb átírat azonban borzasztó – ennek ezernyi oka lehet, kezdve onnan, hogy a játékok dramaturgiai felépítése teljesen más, mint amit egy mozifilm kíván, (az "interaktív történetmesélés" vs. "nem interaktív mesélés" örök problémája, ugyebár…)  sőt ami egy játékban „grafikailag” látványos és szuper, az a mozinéző „elfásult” szemei előtt lehet, hogy érdektelenné válik. Lásd, Lara Croft, aki a számítógépes „baltával faragott” kockafejű szereplők között a legszexisebb hős volt, a mozivásznon azonban nem más, mint egy rövidnadrágban ugráló, agyon-botoxozott  szájú színésznő.

Ami jó a monitoron, az tehát nem biztos, hogy jó lesz vászonra kerülve is – lássuk, a tíz legrosszabbul sikerült adaptációt, a kevésbé szörnyűektől az abszolút nyertes (vesztes) irányába haladva. És igen, igen: szóba kerül majd Uwe Boll is.

10. Final Fantasy: The Spirits Within (2001)

Az FF sorozat mindegyik darabja, a világ legjobb RPG (szerep)játékai között szerepel. Valószínűleg pontosan ez a nagyszerűség az oka annak, hogy szinte lehetetlen filmre vinni azt a kifinomultságot és nagyszerűséget, amivel a Final Fantasy játékok bármely epizódja játékosok generációit varázsolja el, és „szippantja magába”, mind a mai napig.

A Hironobu Sakaguchi által rendezett verzió azonban még így is a legjobb próbálkozás: bár a kritikák vegyesek voltak (azzal mindenki egyetértett, hogy a film meg sem közelíti a játékok által nyújtott élményt), a Sony agresszív reklámkampányának és a kifinomult operatőri munkának és képi világnak köszönhetően a film anyagilag csak „kicsit” bukott – 127 millió dollárba került, és 85 millió dollárt hozott.  Ráadásul a zenéje is (Eliot Goldenthal) elég jó volt.

09. Mortal Kombat (1995)

A Mortal Kombat sorozat megfilmesítése nehéz feladat lehetett: tekintve, hogy a játék tulajdonképpen egy játéktermi „verekedős” klasszikus (két figura üti egymást, mígnem az egyik el nem halálozik), a történet és a karakterfejlődés terén erős kihívások fogadták a forgatókönyvírót. A kihívások nyertek, az író vesztett: a Mortal Kombat film története még rosszabb, mint magának a játéknak a „története”, bármennyire is valószínűtlennek tűnik ez a játék ismeretében.

Hogyan került mégis az „előkelő” kilencedik helyre? Nos, a válasz egyszerű: az alkotók jelen esetben tudták, hogy mivel van dolguk: a rendező Paul W. S. Anderson nem is akart „epikus” filmet gyártani a játékból, ellenben a zene és a verekedések és pofonok elég nézhetőek. A mozi nem akar több lenni, mint ami az alapanyagban volt, így borzasztó helyett végül is egy gyengécske- ám nézhető és fogyasztható verekedős-akciófilm lett. 1997-ben készült egy folytatás is Mortal Kombat: Annihilation címmel, hasonló színvonalon.

08. Wing Commander (1999)

A játék forradalmasította a PC-s játékipart (főleg az interaktív mozi-betétek használatával), a film nem forradalmasított semmit, ellenben szerepel benne Freddie Prinze, Jr. aki ugyan nagyon jóképű, ezért az amerikai kislányok szeretik – de azért nem egy Jack Nicholson vagy Al Pacino.

A legtöbb kritika a filmet azzal kapcsolatban érte, hogy a Wing Commander sorozat kiváló képi világát teljesen átalakítottak „hollivúdi” mintára – és ez bizony hiba volt. A film nyálas, kiszámítható, nagyon amerikai, és nagyon unalmas, ellentétben a játékkal, ami elég színvonalas Sci-Fi volt, sajátos képi világgal.  De aki szerette a játékot, az egyszer (talán) végig tudja nézni. 

07. DOOM (2005)

Minden idők leghíresebb számítógépes játékát megfilmesíteni egyszerűen nem szabad. Mint ahogy nem szabadna minden idők leghíresebb klasszikus zeneművéből (Beethoven: Örömóda) rap-számot mixelni sem. Sajnos mindkettő megtörtént: Az örömóda dallamaira bizony „ráreppeltek” a zenészek (nem teszünk linket, a komolyabb esztétikai károsodást megelőzendő, akit érdekel guglizza meg:) és bizony a DOOM-ból is készült egy film. Film-szerűség. Film-képződmény.

Könnyű lenne Andrzej_Bartkowiak rendezőt hibáztatni a végeredmény miatt, azonban ezt ne tegyük: a dologról maga a DOOM, illetve a bevezetőben már kifejtett ellentmondás tehet- a DOOM-nak (mármint a játéknak) egész egyszerűen nem volt története. Ellenben motoros-fűrésszel apríthattunk benne démonokat. Ember legyen a talpán aki ebből filmet csinál -   az sem tett jót a mozinak, hogy nem voltak benne „húzó” sztárok, egyedül talán a Ben Daniels, de sajna ő is csak B-kategóriás. A DOOM és QUAKE rajongók nemes egyszerűséggel kiröhögték a filmet, a szélesebb közönség viszont nem értette az utalásokat.

06. House Of The Dead (2003)

A lista vége felé közeledvén, szinte mindegyik film a kultikus (kultikus utálatnak és megvetésnek örvendő), a világ legrosszabb rendezőjeként számon tartott Uwe Boll mester reportorájából kerültek ki. Uwe Boll szinte mágikus figura az internetező körében (amolyan Uhrin Benedek csak zeneszámok helyett filmekkel) – sokan gyűjtik a filmjeit, és könnyesre röhögik magukat egyes jól sikerültebb darabokon, sőt van ,aki az „olyan rossz, hogy már jó” elmélet híveként egyenesen Uwe-rajongónak mondja magát. Tény, hogy a mester képes még a jó alapanyagokat is teljesen elrontani – jelen sorok írójával például megesett az, ami ezelőtt még sohasem: a House of The Dead című művet egyszerűen nem sikerült végignézni. Pedig a „zombis” filmeket szeretem, az azonos című játék mind a három epizódját többször is végigjátszottam, játékteremben és otthon is – de a filmet valahogy csak nem sikerült végignézni. 

Több kommentárt nem is érdemel a dolog: mindenki szerezzen be egy példányt, és nézzen belőle annyit, amennyit tud – egy életre szóló negatív élmény lesz.
Hogy a hajdanán ígéretes karrier előtt álló Jürgen Prochnow miért vállalt szerepet ebben a borzadályban az rejtély – rajta kívül azonban nincs is igazi „színész” a filmben.

05. Alone In The Dark (2005)

Szintén egy klasszikus játék – szintén Uwe mester boszorkánykonyhájából. A művet Stephen Dorff miatt néztem végig, mivel jó színésznek tartom – sajnos azonban ő sem tudta megmentetni a tipikus Uwe Boll kézjegyeket magán viselő filmet.

A szóban forgó kézjegyek konkrétan: valószínűleg kétszáz dollárért szerződtetett egyetemisták, mint szereplők (kivéve Dorff), nulla dialógus, nulla szinészí játék és beleélés, forgatókönyv mint olyan nem is létezik (a mai napig rejtély, hogy miről szól a film), valamint az egész produckión érződik az „olcsóság”, a díszletektől kezdve a kellékeken át a világításig. Ha valaki szereti az „amatőr-filmes” hangulatot esetleg tehet vele egy próbát, de persze erre ott vannak az igen remek és tehetséges amatőr filmek, nézzük inkább azokat. Nagy kár, mivel maga a játék igen kimagasló túlélő-horror volt, iszonyú jó hangulattal és nagy „megijedésekkel”. Jó filmet lehetett volna belőle készíteni – persze, csak ha Uwe mester nem teszi rá mancsait. De rátette, szóval haladjunk is tovább…

04. Bloodrayne (2006)

A Bloodrayne egy közepes minőségű akciójáték, ami azonban kiemelkedővé tette, az a hangulat (egy vámpír-lányt irányítani egy játékban, nem mindennapi dolog), és persze maga a főszereplő: Bloodrayne, aki szexis, akrobatikus, és különben is nagy pengéket visel jegygyűrű helyett, ami már félig elég is a sikerhez.

Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy a játékban a főhős csilli-villi tapadós bőrszerkót visel, és mindenhol ömlik a vér – tuti a siker! Tuti is lett – a Bloodrayne (játék) igen szép eladásokat produkált, és a kritikák is pozitívak voltak – egy jó kis akciójáték, látványos mozdulatok és csini főhős. Szinte kiabál a megfilmesítés után – hiszen ezt el sem lehet rontani, isteni akciófilm-alapanyag! … kiált fel a mozirajongó néző, majd amikor meglátja a cím után az „Directed by Uwe Boll” feliratot, akkor már kezdenek kétségei lenni… A kétségek az első húsz percben bizonyosságot nyernek – a film unalmas, sokat próbál lopni a Mátrix-ból (sikertelenül), a főszereplő hölgy (Kristinna Loken)  pedig szép is, karcsú is, csak éppen nem színésznő hanem modell. Ez pedig nem kifutó hanem film.

03. Super Mario Bros (1993)

Bob Hoskins, Dennis Hopper – micsoda nevek! És mégis – így is el lehet rontani egy filmet (pedig kivételesen ezt nem Uwe Boll , hanem a tök ismeretlen Rocky Morton rendezte).

A „Márió játékokat” mindenki ismeri – egy kis figura ugrabugrál a képernyőn, és a bónuszpontokat „lefejelve” halad pályáról-pályára, miközben úgy semlegesíti a gonosz csigákat és egyéb ellenségeket, hogy a hátukra ugrik. A játék maga nagyjából ennyi –platform játéknak nem rossz, de egy filmhez mindez kevés. Kevés is lett.

02. In the Name of the King: A Dungeon Siege Tale (2007)

Ismét Uwe Boll remekműve – a Dungeon Siege egy remek kis akciójáték volt, a film pedig remek példa arra, hogy hiába a fantasy-környezet, hiába szerepel benne Jason Statham, hiába adnak „cameo” szerepeket Ray Liotta és Burt Reynolds számára, Uwe mester képes ezt is elrontani. El is rontotta, sőt megint belerakta a filmbe Kristinna Loken-t, mert „szőke nő minden filmben kell hogy legyen!”. Valahol a nézhetetlen, és a „kínomban röhögök” kategória határán helyezkedik el a mű, csak elvetemült Dungeon Siege rajongóknak ajánlott, de ha jobban belegondolunk akkor nekik sem.

01. Postal (2007)

A világ egyik legbotrányosabb játéka a Postal, lásd. „Minden idők legbotrányosabb számítógépes játékai „ c. írásunkat. Ebben a játékban ártatlanokat gyilkolhatunk az utcán, lepisilhetjük a járókelőket, vagy éppen lángszóróval gyújthatjuk fel a gyerekeket és a kismamákat. Ráadásul mindehhez nem társul „történet vagy motiváció – a Postal játékoknak nincs története és sztorija. Hogy ebből minek filmet csinálni, az jó kérdés – mindenesetre itt van, megszületett, természetesen Uwe Boll rendezte, és természetesen nézhetetlenül rossz. Játéknak is rettenetes volt, mindezt azonban filmben végignézni, ráadásul úgy, hogy mindez „komédia”-ként van reklámozva és tálalva… hát igen erős türelem és higgadtság szükséges ahhoz, hogy végig tudjuk nézni a művet.

A film (többek között) igen erős negatív kritikákat kapott azért is, mivel ez az első (és idáig egyetlen) alkotás, mely gúnyt űz a 2001. szeptember 11-ikei tragédiából is. A film akkora bukás, hogy egészen pontosan 142,761 dollárt jövedelmezett az egész világot beleértve, és 18 millió dollárba került.

A listának nincs vége – hamarosan megfilmesítik a Pacman-t is, szóval nem maradunk borzongás nélkül a jövőben sem.

• Risen 2 - mérges játékteszt (videó) »

• Még a NASA technológiáját is beveti a HTC »